Írások ezen az oldalon:
- Nézés - Győrfi Dániel
- Kapszula - Torjay Attila novellája
- MAO/SBEG - VM
- Országút - VM
- Mit keres Párizsban G ? - VM
Győrfi Dániel: Nézés
Elindultunk a suli előtti parkban. Gyönyörűen süt a nap. Kint
a parkban van egy halastó és oda leültünk egy padra. Csak nézem őt és ő néz
engem. Nem tudom mit mondhatnék. Talán nem is kell semmit mondani. A
legmerészebb álmaimat felülmúlja ez a pillanat. Olyan gyönyörű ahogy szép bronz
bőrét süti a nap. És a szép fekete hajával játszik a szél. Ahogy kék szeme
csillog ahogy rám néz. Festeni nem lehetne szebbet. És csak néz és nem szól
semmit. A víz tükrében is mesésen néz ki.
============================================================
Torjay Attila: Kapszula
- Hm, hol találtad?
- Nem rég barlangászás közben kibontottunk egy ősidők óta elzáródott karsztos részt, az első amit megláttam ez a micsoda volt.
- Szerinted hogy kerülhetett oda?
- A fene se tudja. Nyitva volt, benne a fémszöveten az írás. Nézegettem, de pár perc múlva feladtam, betettem a hátizsákba. Itthon tüzetesen megvizsgáltam a kapszulát, akkor döbbentem rá, hogy valami teljesen ismeretlen fémkerámia, elvittem egy laborba ahol van spektrométer, de nem tudták azonosítani az anyagot. Ez után kezdtem az írást böngészni, illetve csak feltételeztem, hogy értelmes írás. Semmire sem jutottam, azt voltam csak képes kideríteni, hogy semmi köze a fonetikus írásokhoz, leginkább egy bináris kódra emlékeztet. Meguntam, és a fényképét elküldtem a Drezdai Egyetemre, ott bérmunkában foglalkoznak ismeretlen írások kikódolásával. Vagy két hónapig csend volt, aztán visszaküldték, nem tudtak mit kezdeni vele, sőt ledorongoltak, hogy ne szórakozzak velük. Akkor kezdtem el beleásni magam a kódfejtésbe, a világháborútól kezdve sok-sok anyag elérhető. Teljesen mániákus lettem, feltettem, hogy azért is megfejtem. Persze nem sikerült, de annyit jártam a Védelmi Minisztérium kódfejtőinek a nyakára, hogy ők is kezdtek érdeklődni. Aztán amikor felajánlottam a teljes havi fizetésemmel egyenértékű sört jutalmul, komolyan nekiláttak. Persze nekik könnyű, ezek egy nemzetközi szakmai bagázs, segítik egymást. Egy hét múlva hozták a megoldást azzal, hogy folytassam magam, nekik már nagyon sörözhetnékjük van. Végül is a Pentagon egy régebbi dekódoló programjával sikerült, ott bukott ki, hogy nem bináris, hanem trinális elrendezés, az igen és nem kódok mellett van egy úgynevezett fontossági kódjel is. Mindenesetre adták a megoldást, onnét pár hónap volt, mire végig mindent értelmeztem összefüggő szövegként.
Olyasmi, mint egy levél. A feladó üdvözli a megtalálót, és mivel a megfejtés miatt feltételezi az intelligenciát, tömören leírja a mondandóját. Nem mindent értek benne, például azt, hogy honnét érkezett. Ott van, meg van határozva, de nekem érthetetlen. Feltételezhetően nagyon messziről jött, valami lakott bolygóról, a nevét leírja, de az itt semmit nem mond. Nem érthető az írás készítésének időpontja sem, hivatkozik valami szinguláris időszámításra, de ez szintén azonosíthatatlan nekünk. A lényeg azért nagyon is érthető. Azt írja, hogy fejlett civilizációjuknak befellegzett azon a bolygón, rövid idejük van hátra. Ahogy kiveszem a lényeget, a túlnépesedéssel, energia háztartással, és ezzel kapcsolatban a légkörrel volt valami probléma, kezdett elszivárogni, és nem találták az ellenszerét, sem menekülési lehetőséget. Azt látták, hogy hamarosan minden élet ki fog ott veszni, és az akkori technikai fejlettségük nem tette lehetővé a tömeges menekülést sem valahová az űrbe. Akkor kezdték el ezeket a fémkerámia kapszulákat gyártani, különböző mikroorganizmusokat helyeztek el bennük a szöveg mellé tudva, hogy szinte végtelen ideig képesek életben maradni. Valami űrhajószerűségekkel sok-sok irányba elküldték őket, feltételezve, hogy némelyik esetleg olyan bolygón landol, ahol a klimatikus viszonyok mellett szaporodni, fejlődni lesznek képesek. Így ha primitív módon is, de mégis képesek voltak az életet továbbadni. Hát úgy néz ki, hogy csak landolt egy ilyen kapszula egy megfelelő bolygón, és az a Föld volt, millió évek alatt fejlődött ki a mai élet, ami onnét utazott ide.
- De hát ez szenzáció, miért nem írnak róla az újságok?
- Nem miattam, én elvittem az Akadémiára, ott tovább bogarászták a szöveget az ENSZ bevonásával, és valami összefüggést találtak ide vonatkozólag ezzel az energiával meg levegőelszökéssel kapcsolatban, így szigorú titokká nyilvánították. Meg kellett esküdnöm, hogy nem szólok róla senkinek. De azért ez így nincs teljesen rendben, így neked elmondom. Azt kezdesz vele, amit jónak látsz, ha úgy gondolod kiadod a sajtónak.
- És nekem adod a kapszulát is?
- Igen, de ez nem az eredeti, Németországban gyártották, kértem egyet emlékbe.
- Micsoda? Most kapcsolok, ezek úgy gondolják, hogy nekünk is végünk van hamarosan.
- Igen, jól gondolod. Százszámra készítették őket egy titkos ENSZ bizottság részére, végül is az eredeti írással együtt, mert úgy gondolták, hogy ha mi meg tudtuk fejteni, akkor majd továbbküldve másoknak is sikerül valahol, valamikor. A hordozórakétákat is gyártatják, hamarosan indul a projekt. Földi mikroorganizmusok indulnak a világűr ismeretlen pontjai felé.
Legyen szerencséjük. Én is indulok, nem tudnak mit kezdeni az áttéteimmel, csak heteim lehetnek hátra. Így loptam egy csomó vérnyomáscsökkentő gyógyszert a szekrényből, ma este ha csend lesz, megeszem. Nem, ne sajnálj engem, azt hiszem, még így is én járok jobban.
============================================================
MAO/SBEG
A kompot kikötötték a szemközti partra. Ezen az oldalon egy férfi állt az autólehajtó szélén, olyan közel a vízhez, hogy téli bakancsának orra bele is lógott a folyóba. A délnek úszó jégtáblákat figyelte; némelyiken sirályok ácsorogtak, vitették magukat néhány száz méteren az árral aztán felrepültek, hogy fentebb új táblákra telepedjenek. A férfi leguggolt és fél kezét a folyóba merítette; távoli szemlélő azt gondolta volna, hogy két régi ismerős találkozását látja, de nem voltak nézők, mert senki sem járt a parton. Mindössze egy-egy elszánt futó lihegett át a fönti sétányon, de a lehajtó alja túl mélyen volt ahhoz, hogy oda lássanak.
A kompot kikötötték a szemközti partra. Ezen az oldalon egy férfi állt az autólehajtó szélén, olyan közel a vízhez, hogy téli bakancsának orra bele is lógott a folyóba. A délnek úszó jégtáblákat figyelte; némelyiken sirályok ácsorogtak, vitették magukat néhány száz méteren az árral aztán felrepültek, hogy fentebb új táblákra telepedjenek. A férfi leguggolt és fél kezét a folyóba merítette; távoli szemlélő azt gondolta volna, hogy két régi ismerős találkozását látja, de nem voltak nézők, mert senki sem járt a parton. Mindössze egy-egy elszánt futó lihegett át a fönti sétányon, de a lehajtó alja túl mélyen volt ahhoz, hogy oda lássanak.
A jelenet nem üdvözlés volt, hanem búcsú. A
parton álló embernek szokásává vált, hogy amikor messzire készült, lejött a
folyóhoz, hogy néhány percig még egyszer együtt lehessen a "nagy
vízzel", ahol gyerekkora zajlott. Neki ez volt az állandóság, a lábainál
szakadatlanul lefelé rohanó hatalmas víztömeg. Bárhol járt, ez a kép jelentette
számára az otthont, Azt a helyet, ahová mindig visszatérhet, történjen bármi is
a világ másik felén. És most nem volt túlzás ezt mondani, valóban a bolygó
másik féltekéjén vártak rá...legalábbis az utolsó üzenetben ezt írták. Legbelül
jól tudta, hogy biztossá minden csak akkor válik majd, amikor már újra hazatért.
Egyik zsebében még ott volt az utolsó
munkanélküli segélyről szóló csekk, amit aznap reggel hozott neki a postás, a
másikban pedig egy foglalás visszaigazolása, amit valamivel később a repülőtársaság
küldött e-mailen; ezt kinyomtatta magának, hogy azonnal megnézhesse, ha séta
közben eszébe jut valami. Újra széthajtogatta és tizedszer is megnézte a
célállomás kódját, mintha nem hinné el, amit lát: MAO / SBEG. Manaus, Amazonas
állam, Brazília.
VM
irdide.send@gmail.com
Országút:
Megfoghatatlan fekete csillogás, sötét,
esőtől nedves aszfaltcsík; egybemosódik az éjszakával, csak az autók rohanó,
tükröződő fénye és az emberi logika teszi itt-ott láthatóvá. Ha nem tudnánk, hogy valamikor egyenesre és
simára építették, el sem mernénk indulni rajta. De tudjuk, és mikor ráhajtunk,
megnyílik előttünk az idő és a tér állandó szövete. Párhuzamos világokat fűz
össze, akik talán egymás létezéséről sem tudnának, ha nem nyújtózna közöttük az
oszágút, a semmin keresztül. Maga is külön világ, külön törvényekkel. Minden
emberi tudás és tapasztalat elveszti jelentését és új értelmet kap benne.
Zuhogott. Az ablaktörlő másodpercenként új
szeleteket tárt elé az éjszakából. Szemben kamionok vonszolták maguk alatt
saját tükörképeiket a vizes, fekete aszfalton. Elrohantak, és maguk körül tömör
párafelhőbe vontak mindent, ami útjukba került. Ahogy elsiklottak mellette, egy
másodpercig mindig vakon rohant bele a nagy párás átláthatatlan semmibe,
átfúrta magát a ködön és a következő törlésnél újra ott világítottak előtte
Tata fényei...mindig egyre közelebb. "Vajon van-e olyan ember a világon,
aki ezt olyan szépnek találná, mint ő: az esőáztatta novemberi országút
valószínűtlen sötét csillogását?"
Norah Jones énekelt a műszerfal mögül,
lassan, duóban egy fekete zongorával. Norah és a zongora nagyszerűek voltak
együtt, mindig megvárták egymást, sőt, neki az volt az érzése, hogy őrá is
várnak, amikor azokon a párafelhőkön kell átrohannia; hiszen van idő, ezek
rövid dalok és hazáig akár hármat is eljátszhatnak belőlük. Felért az utolsó
dombtetőre és már egész közelről látta az autópálya keresztben futó fényeit. Nem
fordult rá, áthajtott a hídján és befordult az áruház parkolójába, Norah és a
zongora épp befejezni készültek a dalt. Most rajta volt a sor, hogy várjon,
megállt, levette a gyújtást, de nem szállt ki, hagyta, hogy azok ketten addig
játsszanak, míg kedvük tartja. "I'm not missing you" súgta végül
Norah a műszerfal mögül, az utolsó akkord után elhallgatott a zongora is és nem
maradt ott más, csak a tetőre hulló vízcseppek egyhangú kopogása. Kiszállt és
elindult a bejárat felé. Szerette a világot, érezte, ahogy végigcsurog a
homlokán.
8119. számú út. Környe - Tata. 2009. November
3. 18.50.
======================================================================
Így csavargott önfeledten Szabó szerda este fél hétkor a Boulevard de Rochechouart-on, de réveteg állapota azonnal semmivé foszlott, amikor hirtelen egy ismerőst fedezett fel a a járókelők között. Bár maga sem akarta elhinni, amit lát, de többszöri szemdörzsölés és hunyorgás után kénytelen volt elfogadni, hogy alig ötven méterre tőle közvetlen munkatársa, a fiatal Gertner áll egy üzlet bejáratában és az üzlet tulajdonosával beszélget. Ez utóbbi tény csak fokozta hősünk meglepődését, mert idáig úgy tudta, hogy Gertner semmilyen idegen nyelven nem beszél. Szabóban az első meghökkenést gyorsan felváltotta a tehetetlen düh: "Ennek a taknyosnak nincs joga épp ide utazni és a nyílt utcán helyiekkel csak úgy beszélgetni akkor, amikor ő, a rangidős kolléga is éppen erre jár. Ez a Gertner csak ne beszéljen itt nyelveket és ne hozza kellemetlen helyzetbe őt, Szabót, akit elévülhetetlen érdemei egyébként is mindenben elsőbbségre jogosítják fel" Lassan beosont egy ház sarkának takarásába, mert úgy döntött, kivárja, míg Gertner befejezi beszélgetését és csak azután megy majd tovább. De Gertner és a trafikos úgy látszik sok-sok közös témát talált és hősünk még tíz perc elteltével is ugyanazon a sarkon várakozott egyre türelmetlenebbül. Végül, mikor negyed óra múlva egy vásárlásból hazatérő idős hölgy kapunyitás közben kérdő ábrázattal kezdte őt méregetni, Szabó feladta a várakozást és a hölgy szigorú tekintetétől kísérve visszafordult a szálloda felé. A következő sarokról még egy reménytelen pillantást vetett Gertnerre és a trafikosra, akik továbbra is zavartalanul fecsegtek, ugyanott, a kis üzlet előtt. Elballagott a szállodáig, fel a szobájába, elfogyasztotta utolsó előtti, azaz a kilencedik szendvicsét és nyugovóra tért.
Lebuszozott a Montparnasse toronyhoz, felment a tetőteraszra, megcsodálta a remek kilátást majd visszatért a felszínre és találomra lófrált az utcákon. A város rengeteg látnivalója lassan elfeledtette vele rossz emlékeit. Néhányszor ugyan eszébe jutott fiatal kollégája, de gondolataiban lassan sikerült visszanyernie fölényességét és azután már nem is gondolt rá többet. Úgy döntött, hogy aznap kirúg a hámból. Tizedik szendvicsét úgyis a repülőútra tartogatta, így gondolt egyet és ebédre betért egy kis étterembe a St Germain-ben. Osztrigát rendelt. Soha nem evett még ilyet, de nagyon finomnak találta és szerencséje is volt, mert mellette két másik asztalnál is hasonló fogást kértek, így alaposan ki tudta figyelni, hogyan is kell boldogulni a szokatlan étellel. Három óra is elmúlt, mikor tele gyomorral és lényegesen könnyebb pénztárcával elhagyta a vendéglőt. Lassan elsétált egy közeli parkba, ott egy padon megpihent, sőt el is bóbiskolt, majd ébredés és bámészkodás után elindult vissza Montmartre-i szállodája felé, keresztül a városon. Jól esett neki a séta és az egész utat gyalog tette meg. Időnként megpihent, vagy csak megállt nézelődni, majd’ egy órát csavargott a Szajna partján és már nyolc is elmúlt, mikor végre szobájában lerogyott az ágyra. Fáradt volt és boldog. “Párizs nem csak egy misét ér meg, hanem azt a sok pénzt is, amit kifizetett rá”. Fürdés előtt hanyat feküdt és kifelé bámult az ablakon, nem látott mást, csak az eget meg a felhőket, de lelki szemei előtt az elmúlt tíz nap képei peregtek. A fürdésből semmi sem lett, elaludt és reggelig fel sem ébredt.
Másnap sikerült idejében felébrednie és még jókor ért ki a repülőtérre. Ott viszont alig kellett várnia, szinte azonnal felengedték a gépre. Beszállt, megkereste ülését, leült és várt. Hétfőn lesz mit mesélnie kollégáinak. Végül is Gertner nem látta őt, így neki is teljes meglepetést fog okozni. Elhatározta, hogy addig titkolja majd előtte útját, ameddig csak lehetséges. “Először hadd hencegjen az a csikó, majd utána Én jövök...” Ez az utolsó gondolat mosolyt csalt az arcára. Pár perc múlva újra az elalvás kerülgette és erre az utastér hangszóróiból suttogó lágy zene meg az emberek halk beszélgetése is rásegített. Nem erőlködött, hogy ébren maradjon, gondosan becsatolta övét, maga elé képzelte a tizedik szendvicset és mélyen elaludt.
Még akkor sem ébredt fel, amikor az utolsó pillanatban beesett Gertner és hosszas keresgélés után épp a Szabó mellett árválkodó üres ülésnél kötött ki. Pedig Gertner még fel is kiáltott örömében. Rengeteg élménye volt és mindet el akarta mondani valakinek.